Szia Tamás!

Megnéztem apád fényképeit. Rád ütött, például a szeme a Tiéd. (Ezt azért írom így, mert Te alkottál róla képeket, Te szülted újra őt a képernyőre, vagy a fotópapírra.)

Ezekben a képekben ott van minden, ami emberré teszi, vagy, amit Te akartál megosztani a nézővel az ő emberségéből: tisztelettudó meghúzódás egy fal árnyékában, valami antik báj, amivel ül a fotelben, mégis egy kis elnyomottságot érzek; ugyanakkor tiszteletlenül belelógatja a lábát az arcunkba, pólóban-gatyában sütkérezik a napon, ugyanez az ember pedig birtokában érzi a Bazilika tetejéről egész Budapestet, ám ezt a birtokló lényt is birtokolja a Bazilika enteriőrje. A fent és a lent, a kint és bent... Biztosíthatlak, hogy ha életedben nem is fogant Tőled gyerek, mégis sikerült egy embert - akitől te fogantattál - emberivé szülni. (Persze, itt van egy kis ellentét, mert senki sem szül kész jellemekkel megáldott embert a világra, de ez is hozzátartozik a fotózás szépségéhez: úgy hozod létre, hogy készen van - mint egyes népmesék csodás születésű hősei).

...

"Azt mondják", hogy apám ezt szerette volna... Mást is fognak még mondani róla, nem is tudod elképzelni, hirtelen mennyi tisztelője lesz - látod, már én is úgy írok róla csak a képei láttán, mintha ismerném, és büszke lennék arra, hogy ismerem. Szóval "azt mondják". Ki is mondja? És ő mit mondott vajon? Vagy mit mondott volna? Arra kíváncsi volt valaki?

Az én nagyapám parasztember volt, kint akart meghalni a földön kapálás közben. Egyszer majdnem megtörtént, de nem hagytuk. Inkább azt néztük, hogyan támadja meg a rák, és fosztja le róla a húst hónapok alatt. "Azt mondják", így volt tisztességes halála. Hát én megkérdőjelezem.

...

Üdv: Zsolti